Az emberi találékonyság határtalan, legyen szó hobbiról, vagy munkáról. Ha a kreativitás kitartással párosul, akkor fantasztikus felfedezések, és praktikus találmányok születnek, amelyek az emberiség fejlődését, és mindennapi életünk könnyítését szolgálják. A fejlesztéseket szinte elvárjuk olyan embertársainktól, akik adott területen szereztek valamilyen képesítést, hiszen nekik “ez a dolguk”.
Na de, mi van azokkal, akiket a kíváncsiság, vagy éppen a kényszerűség vezet a feltalálás, és a felfedezés útjára? Ők azok az amatőrök, akik néha jobbak a profiknál.
Bette Nesmith Graham - A hibajavító (Liquid Paper) feltalálója
Manapság felettébb jó dolga van annak, aki írásra adja a fejét, akár kedvtelésből írogat, akár a munkájához elengedhetetlen ez a tevékenység. Ha netalántán hibát vétünk, egyszerűen csak visszatörlünk, és tovább pötyögtetünk a klaviatúrán. Ez másképp nézett ki a jó öreg, klasszikus írógépek idejében.
Bette Nesmith Graham 1924-ben született a Texas állambeli Dallas városában. Ahogyan az akkoriban szokásos volt, a középiskola elvégzését követően férjhez ment, és gyermeket szült. Házasságukat azonban alig néhány évvel később válás követte, így Bette nemsokára a munkába álló nők lelkes táborát erősítette.
Állást kapott a Texas Bank and Trust-nél, majd szorgalmának és megbízhatóságának köszönhetően a nők számára akkoriban elérhető legmagasabb pozícióig jutott a cégnél: ő lett az igazgatósági titkárnő. Ez azt jelentette, hogy naponta milliónyi szót kellett legépelnie. Ha közben hibát vétett, kezdhette az egész oldalt elölről, ez pedig igen nagy problémát jelentett.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy a mentőötlet a kedvenc időtöltése közben ugrott be, ugyanis Bette imádott festeni. Egy kevés vízbázisú tempera festéket higított fel egy pici üvegbe, majd következő alkalommal, amikor esetleg félreütött egy billentyűt, vagy az írógépszalag foltot hagyott a papíron, finoman befestette a hibát.
5 éven át a legnagyobb titokban használta találmányát, miközben kémia tanárként dolgozó fia folyamatosan segített a hibajavító festék fejlesztésében. Főnökeinek azonban lassacskán feltűntek a pici korrektúrák, és emiatt többször is megintették.
Végül Bette otthagyta állását, és megalapította saját cégét a Liquid Paper gyártására és forgalmazására. 1979-ben adta el vállalatát a Gillette Corporation-nek, 47,5 millió dollárért, amiből gondtalan életet biztosított magának és egész családjának.
Bette Nesmith Graham
És a szóban forgó találmány első példányai:
Hamár szóba került a Gillette Corporation… :)
A szőrtelenítés legegyszerűbb módja, ha levágjuk a nemkívánatos borostát. A sima, pihe-puha bőr fenntartása érdekében ajánlatos legalább minden másnap borotválkozni. Ez azonban egészen a XX. század beköszöntéig, nem tartozott sem az egyszerű, sem a problémamentes tevékenységek közé. A jómódú miliő megengedhette magának, hogy saját borbélya legyen, a tehetősebbek maguk látogattak el a jó hírű szalonokba fazonigazítás végett, a szegényebbek pedig igyekeztek saját kezűleg megoldani éles kések, esetleg innen-onnan beszerzett borotva pengék segítségével.
A forradalmi megoldás egy utazó ügynökként dolgozó férfi fejéből pattant ki, akit King Camp Gillette-nek hívtak. K.C. 1855-ben látta meg a napvilágot Wisconsin államban. Az iskolát korán abbahagyta, és inkább kereskedőnek állt, a Crown Cork and Seal Company nevű vállalat kötelékein belül. Főnöke adta neki a tippet, hogy a jövő, az eldobható termékeké. Később utazó ügynökként, munkája révén különösen fontossá vált számára az ápolt, megbízhatóságot sugárzó külső, így nap mint nap szembesült az akkori borotvák minden hátrányával.
1895-ben, egy reggeli készülődés közben bevillant neki a gondolat, hogy papír vékony, ívben hajlított pengék alkalmazásával megvalósítható lenne az eldobható borotva ötlete. Lelkesedése azonban lassacskán lelohadt, mivel minden vasmunkás akit felkeresett, elmagyarázta neki, hogy amit kitalált, az megvalósíthatatlan.
6 hosszú év telt el, mire belebotlott egy mérnökbe, William Emerson Nickerson-ba, aki hitetlenkedés helyett kicsit elgondolkodott a problémán, majd nemsokára előállt az elsődleges tervekkel. Ezek alapján legyártották az első pengét, ami úgy működött, ahogyan elvárták tőle.
A sikert követően Gillette és Nickerson vállalatot alapított a találmányra, és a Gillette Corporation megkezdte világhódító útját.
A hatalmas sikert sajnos K.C. pénzügyi ügyeskedése akasztotta meg, ugyanis egy véletlen ellenőrzés közben kibukott, hogy évekig téves adatokat tüntetett fel a bevételi oldalon. Ezt még tetézte a 1929-es Világválság is, így a cég a magasból a padlóra került. K.C. 1932-ben abban a tudatban halt meg, hogy vállalatát a saját butaságával tette tönkre.
Nem érhette meg, hogy cége nemhogy kilábalt a válságból, de olyan leányvállalatokkal bővült, mint a ma már szintén világmárkának minősülő Braun, a szájápolásban elsők közt szereplő Oral-B, vagy a szintén kiemelkedő Duracell termékek.
King Camp Gillette
Az egyik korai Gillette borotva reklám (Nos, igen...mai szemmel nézve kissé morbid...)
A modern időkből kalandozzunk el kicsit az ókori görögök csodákkal teli mondavilágába.
Heinrich Schliemann 1822-ben született, Neubukowban. Szegény családból származott, ezért az iskolapadból igen hamar egy helyi szatócsműhelyben találta magát.
A kimondottan megterhelő munka mellett a kisfiúban gyakran csak édesapja - talán néha kicsit túlcifrázott - elbeszélései tartották a lelket, amelyek mesebeli görög tájakon játszódtak, és feddhetetlen életű hősökről szóltak. Megfogadta, ha egyszer nagy lesz, megkeresi ezeket az elveszettnek hitt városokat.
Heinrich ugyanis makacsul tartotta magát ahhoz az elméletéhez, hogy ezeknek a dolgoknak létezniük kellett.
19 éves korában gondolt egy nagyot, és nekivágott a nagyvilágnak. Messzire ugyan nem jutott, mivel Hollandia partjainál hajótörést szenvedtek, de itt szükségből elszegődött egy helyi kereskedő céghez. Ekkor derült fény egy kiemelkedő képességére: egyetlen év alatt megtanult hollandul, spanyolul, olaszul és portugálul. Kicsit később, mindössze 6 hét alatt elsajátította az orosz nyelvet, majd ugyancsak néhány hét alatt az arabot, a görögöt, az angolt és a latint is. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, és csakhamar a saját lábára állt.
1851-ben bankot alapított az Egyesült Államokban, ahol az aranybányászoktól vásárolta fel a nemesfémet. Dőlt hozzá a pénz, rengeteget utazott, és már mindent elért az életben, amikor eszébe jutottak gyermekkori álmai.
Második felesége kedvéért Görögországba költözött, és álmai országában elővette a régi homéroszi és más eposzokat, újra olvasta a drámákat, s közben figyelmesen kigyűjtötte azokat az információkat, amelyek valamilyen módon a legendássá vált városokra utaltak. A kinyert adatok birtokában saját pénzéből ásatást szervezett, és azonnal munkához látott.
A régész szakma nem díjazta a lelkesedését, sőt, a többség kinevette őt, hiszen előtte már több hozzáértő csoport is próbálkozott a feltárásokkal, de soha senki nem tudott eredményt felmutatni.
Igaz, hogy a siker sokáig váratott magára, de az ásatás tervezett lezárása előtt 2 nappal, ráakadt Trója romjaira. Ezt nem sokkal később Mükéné feltárása követte, s így Heinrich végre visszaadhatta a görögöknek a történelmükbe vetett hitüket, hiszen bizonyossá vált, hogy a nagy hősök és a sorsokat formáló városok valóban léteztek.
Heinrich Schliemann
Sophia Schliemann, Heinrich felesége az ásatások során talált aranyékszerekkel:
Pierre de Fermat nevét matematikus körökben ismerik, holott szakmáját tekintve semmi köze sem volt a számtan nagyszerű tudományához.
A kis Pierre 1607-ben született Beaumont-de-Lomagneban, egy gazdag bőrkereskedő fiaként. Miután elvégezte az Orleánszi Egyetem jogász szakát, Bordeauxban kezdett praktizálni. Igen magas pozícióban kapott állást, gyakran járt el helyi ügyekben ítélőbíróként.
Hivatása végett fontos volt pártatlanságának megőrzése, és hogy soha, egyetlen esetben se vádolhassák szubjektív ítélkezéssel. Ezért megpróbálta a minimumra szorítani a város lakosságával való kapcsolattartást. Feleségén kívül nem találkozott senkivel, nem akart közelebbi ismeretségbe kerülni a körülötte élőkkel.
Szerette a logikai fejtörőket, így aztán unaloműzőként gyakran merült el ókori számrejtvények tanulmányozásában, s ezáltal fordult érdeklődése a matematika felé. Kiderült, hogy van érzéke a dologhoz.
Azonkívül, hogy Descartes előtt fektette le az analitikus geometria szabályait, Pascal mellett a valószínűségszámítás társfelfedezője lett.
Ezenkívül, előszeretettel publikált újságokban, közölve olyan matematikai rejtélyek megoldását, amelyek addig előtte senkinek sem sikerültek. Persze a levezetést megtartotta magának, mert úgy gondolta, hogy akit érdekel a megfejtésig vezető út, az majd időt szakít rá. És amúgy is, hadd pörögjenek rajta...
Nagyságát jelzi, hogy felállított egy olyan teóriát, amivel néhány száz évre sikerült lekötnie a matematikus társadalmat. Ez az úgynevezett Fermat-sejtés.
Történt ugyanis, hogy miközben Diophanus Arithmetica című könyvét tanulmányozta, az oldalak margójára saját magának jegyzeteket készített. Halála után, mikor fia átnézte édesapja holmiját, ráakadt erre a könyvre, s később apja kézzel írt jegyzeteivel együtt újra kiadatta. Ebben az egyik tétel mellet szerepelt egy rövidke bekezdés némi magyarázattal a megoldásra, amit Fermat lejegyzett, s ami így végződött: “(...)megtaláltam a nagyszerű megoldást erre, de a margón nincs elég hely, hogy levezethessem.”
A Fermat-sejés bonyolultságát jól mutatja, hogy csak 1994-ben, tehát Fermat halála után bő 330 évvel sikerült bizonyítania Andrew Wiles angol matematikusnak, és neki is 7 évébe, és több 100 oldalba telt, mire meg tudta oldani.
Ezeken kívül Fermat rengeteg újítást hozott a differenciálszámítás, és a számelmélet területén is, olyannyira, hogy a jelenkor a legnagyobb matematikusok között tartja számon a nevét.
Pierre de Fermat - a szeme se áll jól :)
Végül pedig egy olyan felfedezés, ami példásan mutatja a szülői szeretet határtalanságát.
Létezik egy igen szomorú gyermekbetegség, az ALD (adrenoleukodiszrófia). Fiúknál jelentkezik, a lányok csupán hordozói a hibás génnek. Az első tünetek megjelenését követően a kór progresszív lefolyású és visszafordíthatatlan.
Ez a kegyetlen betegség támadta meg 1984-ben, az akkor 6 éves Lorenzo Michael Murphy Odone-t, egy olasz-amerikai kisfiút. Szülei, Michaela és Augusto Odone természetesen egyik vizsgálatról a másikra vitték, de hiába, orvosai széttárták a karjukat, hiszen az ALD ellen nem tudtak semmilyen gyógymódot javasolni. Csupán annyit mondtak, hogy Lorenzo még maximum 2 évig élhet.
A kétségbeesett szülők ekkor engedélyt kértek arra, hogy saját kutatásba kezdjenek. Lorenzo kezelőorvosa pedig rábólintott, de figyelmeztette őket, hogy az idejüket vesztegetik, mivel nem orvosok, és semmilyen szükséges ismerettel nem rendelkeznek, a szakirodalom nagy részét nem fogják megérteni.
Michaela és Augusto azonban hajthatatlan maradt.
Éjt nappallá téve bújták az összes fellelhető irodalmat, felváltva, gyakran éjszakánként jártak a könyvtárba, miközben gyermekük állapota egyre romlott. A szívszorító, megfeszített munka végül meghozta gyümölcsét.
Tudták, hogy ALD-nél a szervezet nem képes megszabadulni a hosszú szénláncú zsírsavaktól, és az ezek felhalmozódása során keletkezett toxikus hatás okozza a betegséget. A házaspár rájött arra, hogy nem elég kiiktatni az étrendből a hosszú szénláncú zsírsavakat, mert a szervezet képes az előállításukra, hanem valamilyen módon blokkolni kell azt az enzimet, ami a reprodukciót végzi.
Azt is ők fedezték fel, hogy erre a legalkalmasabb az erukasav. Házilag, otthon készítettek egy keveréket, amely 4:1 arányban tartalmazott olajsavat erukasavval, és ezzel kezdték itatni Lorenzot.
A kisfiú idővel betöltötte a 8. életévét, sőt, a 18-at is. 2008-ban, 30 évesen halt meg tüdőgyulladásban, vagyis bő 12 évvel cáfolt rá az orvosok jóslataira.
A Lorenzo-olajával végzett kutatások bebizonyították, hogy a tünetek megjelenése előtt adva, jelentősen lassítja a betegség lefolyását, ezzel pedig a kis betegek életminőségét nagyban javítja, arról nem beszélve, hogy valamennyien megérhetik a felnőtt kort.
A szülők küzdelméről 1992-ben megható film készült Lorenzo Olaja (Lorenzo’s Oil) címmel.
Az Odone család (balról jobbra: Augosto, Michaela és Lorenzo)
