A zene hozzátartozik az életünkhöz, felvidít, elgondolkodtat, kikapcsol. A legtöbb dal természetesen a szerelemről, a vágyakozás édes-keserű tüzéről, a viszonzatlan érzelmek keltette bánatról, és a párkapcsolatok örömeiről vagy éppen nehézségeiről szól. Pedig zenét írni mindenről lehet. A kriminológia és a dallamok világa első hallásra igencsak távol esik egymástól, pedig jó néhány időtálló slágert ihletett valamilyen bűncselekmény. Más zenészeket családi tragédia, vagy más szomorú esemény fakasztott dalra. Ezen számok háttértörténete nem mindig közismert, ettől függetlenül milliók hallották már, sőt akár kívülről fújják elejétől végig. A következő példák egyike sem szerelmes nóta, némelyik mégis igen népszerű esküvői nyitótánc zenévé vált, míg másokat nagy szakítások után hallgatnak rongyosra. Pedig ezen dalok egyike sem arról szól...
“Nekem már nem kell semmi,
Hagyjatok békén ennyi,
Nem kell levél, nem kell bélyeg,
Hagyjátok, hogy végre éljek! (...)” Nem kell semmi - Tankcsapda
Van az úgy, hogy egyszer csak ráébredsz: a sorsod merőben más irányba folydogál, mint ahogy fiatalkorodban eltervezted. Az álmaid romokban hevernek, csak néha, álmatlan éjszakákon kattog az agyad azon, mennyi minden történt egészen másképp, mint ahogy annak idején képzelted. A tetejébe pedig azt látod, hogy igazából rajtad kívül mindenki más rohadtul jól érzi magát, és az emberiség egésze -természetesen téged kivéve - tobzódik a boldogságban. A fizetésed éhen halni sok, de megélhetésre kevés, mégis nap mint nap húzod az igát, mert nincs más választásod. Aztán szépen lassan megérlelődik benned az érzés, hogy itt és most elég.
Hasonló dolgokon mehetett keresztül az a postás, akinek története az egyik legnagyobb hazai rockbandát is a hangszerek elé ültette.
Tímár Zoltán Szekszárdon dolgozott. Egyik este elege lett a monotóniából, abból, hogy mindenki más bulizik, szórakozik, éli az életet, ő meg mást sem tesz, mint háztól házig hordja-viszi a küldeményeket. És a nyugdíjakat.
Egyetlen éjszaka alatt tervezte meg az egészet. Másnap reggel, 2002. június 24-én elindult munkába, mint mindig. A kézbesítendő tételek közül kiválogatta az ajánlott küldeményeket, mert nem akarta, hogy azok eltűnjenek, ha útközben eldobja valahol a postástáskát, így a fontos leveleket szépen visszahelyezte a szekrénybe.
Úgy akart élni, mint a nagyok, ha csak néhány napig is tart az egész.
Rendesen elindult a kijelölt körzetébe, kivitt néhány levelet, majd egyszerűen egy falnak támasztotta a biciklit, a kormányra akasztotta a táskát, magához vette az összes készpénzt, majd tökéletes nyugalommal a buszmegálló felé vette az irányt.
Amióta kikerült az iskolapadból - ahol épületasztalosnak tanult, nem ment nyaralni, így aztán az úticél nem lehetett kétséges: Balaton felé vette az irányt. Azt tervezte, hogy a tóparton tölt egy hetet, hangulatos éttermekben eszik, és minden szép dolgot megvesz magának, amit azelőtt sosem engedhetett meg. Így is tett: vett egy márkás sportcipőt, vendéglőkben evett, virágot vett a csinos pincérnőnek, és meglepte magát egy öreg autóval, ami reményei szerint a magyar tengerig vitte volna. Úgy gondolta, hogy ha szórakozott pár napot, a maradék pénzből vesz egy pisztolyt, és fejbe lövi magát.
A szerencse azonban nem szállt be mellé a kocsiba, Kaposvártól rossz irányba indult, és el sem jutott a Balatonig, mivel Sásd közelében nyakon ragadták a yardok.
Mikor később megkérdezték tőle, hogy megérte-e, a következőt válaszolta:
“Igen. (...) Kiderült, hogy akkor sem megyek semmire, ha pénzem van. Nincs tapasztalatom abban, hogy mit lehet a pénzzel csinálni. Szédelegtem az egyik helyről a másikra, és folyt ki a pénz a kezemből. Szendvicsre, sörre, automatára. Vettem mobiltelefont, de nem volt kit fölhívni. Drága cipőt, ami meleg, kényelmetlen és elbüdösíti a lábam. Elindultam a Balatonra, de máshol kötöttem ki. Ilyen az én formám.”
A szekszárdi postást 10 hónap szabadságvesztésre ítélték, 3 évre felfüggesztve. Vallomásában ezt nyilatkozta: “Csak egyszer igazán jól akartam érezni magam az életben.” Most őszintén: ki ne tudna azonosulni ezzel a gondolattal?
Zoltán esete megmozgatta a Tankcsapdát is, az ő történetéből született a Nem kell semmi című nagyszerű dal.
Ha valahol felcsendül Michael Jackson Billie Jean című örökzöldje, nem bírok magammal, azonnal énekelni (költői túlzás) kezdem. A dal születésének körülményeiről többféle teória is kering a levegőben, de Jackson életrajzírója, J. Randy Taraborelli, lerántotta róla a leplet.
Nem meglepő módon, a világhírű énekes számtalan levelet kapott a rajongóitól, és ezek között jócskán akadt olyan személy, aki teljesen elszakadt a valóságtól, ha az imádott sztárra gondolt.
Jacksont az egyik ilyen rajongójától konkrétan rémálmok gyötörték. A nő leveleket írt neki, de ezek nem szimplán szerelmes szavaktól nehéz irományok voltak, a nő azt állította, hogy ikrei közül az egyik, Michaeltől származik. Ha ez még nem adott volna idegességre okot, a nő a következő leveleiben már azzal fenyegetőzött, hogy végez saját magával, és a kisfiúval is. Sőt, felszólította az énekest, hogy ő is kövessen el öngyilkosságot, mert akkor talán következő életükben végre egymáséi lehetnek majd. (Persze, hogy ezt esetleg a másik fél nem óhajtja oly’ nagyon, az a nőnek tökéletesen mindegy volt.) A zaklatási ügynek az lett a vége, hogy a hölgy lánykérés helyett kényszergyógykezelést kapott egy pszichiátriai intézetben. Michael azonban nem felejtette el a kitartó rajongót, a lány képét kiakasztotta az ebédlője falára. Talán így már érthető, hogy a slágerben miért énekli azt: “Billie Jean is not my lover, She’s just a girl who claims that I am the one, But kid is not my son - Billy Jean nem az én szeretőm, Csak egy lány, aki állítja, hogy én vagyok az egyetlen, De a kissrác nem az én fiam.”
Ha már szóba került a szerelem: gyakran előfordul, hogy a gyönyörű dallamok miatt a hallgatók, esetleg a szöveg ellenére is a szerelem himnuszának kiáltanak ki egy adott szerzeményt. Így voltam ezzel én is, amikor a fülembe fészkelte magát Kimnovak Gyémánt című örökzöldje. Valahogy teljesen egyértelműnek tűnt, hogy egy féltve őrzött szerelemről szól. Pedig nem. Pribil György, az együttes fiatalon, tragikus autóbalesetben elhunyt gitáros-dalszövegírója, a nagyapja háborús emlékei alapján írta meg a szöveget, ami nem más, mint egy “szomorúsággal teli könyörgés”.
Eric Clapton a zenei élet megkerülhetetlen alakja, mindannyiunk legnagyobb szerencséjére legyen mondva. Azonban még az ilyen zsenikkel is előfordul olykor, hogy az általuk írt dalt teljesen más megvilágításba helyezik. Gyönyörű zenéje és megható szövege miatt a Tears in heaven című slágerét sokan szerelmes dalnak vélik, pedig egy borzasztó és szomorú családi tragédia áll a hátterében. Clapton kisfia, Conor, 4 évesen kizuhant egy New Yorki épület 53. emeletéről, és azonnal szörnyet halt. Az énekes ekkoriban dolgozott a Drog (Rush) című amerikai film zenéin, és jelezte kollégáinak, hogy szeretne egy dalban emléket állítani Conornak. Mivel a filmhez kellett még egy szám, hagyták neki. Az énekes a Tears in heaven-t amolyan terápiás jelleggel kezdte írni, de csupán az első versszakig jutott vele. Olyan mélyen érintette kisfia elvesztése, hogy képtelen volt folytatni. Helyette pályatársa, Will Jennings fejezte be a szerzeményt. A dal hihetetlenül szépre sikerült, így érthetően ma is a legjobbak között tartják számon. S valóban, ha a címről nem is ugrik be, amikor hallgatni kezded, körülbelül 3 másodperc után már dúdolod is. Clapton 2004-ben levette ezt a dalt koncertrepertoárjából, mert túlzottan fájó emlékeket ébresztett benne, hiszen a kisfiától kérdezi meg: “Would you know my name, If I saw you in heaven? - Vajon tudnád a nevem, ha találkoznánk a mennyekben?”
Tehát ez bármennyire is szép szám, nem egy esküvői nyitótáncos zene…
Eric Clapton és kisfia, Conor
