A színészmesterség sokak számára jelenti a nagy álmot, azt a hivatást, amivel egy életen át foglalkozni szeretnének. Kívülről nézve nem takar mást, mint könnyű munkával szerzett sok pénzt, és rajongók millióinak feltétel nélküli szeretetét. Más kérdés persze, hogy az imádott sztárt mennyire misztifikálják túl vagy becsülik alá a mutatott kép alapján. Fontos tényező az is, hogy akit mindennél jobban vonz a színház és a filmek világa valóban rendelkezik-e a szükséges tálentummal, képes-e úgy eljátszani az adott szerepet, hogy a néző csak a karaktert lássa, ne a kedvenc színészét. Maradjunk annyiban, hogy erre nem sokan képesek, még a legkeresettebbek közül sem.
Néha a történelem kereke úgy fordul, hogy ezt a népszerű szakmát és a színészeket a hatalom megpróbálja a saját céljai megvalósítására használni, ennek a célnak megfelelően segíteni vagy tönkretenni a kijelölteket.
A magyar filmgyártás korai éveiben, az akkori vezetés jónéhány színészóriást vezetett be a propagandagépezetbe. Sokan közülük olyan tehetséggel bírtak, ami manapság is csodálatra méltó. Tehetségükhöz nem férhet kétség, szerepeikben mindig hitelesek voltak, pedig a bánat és keserűség őket sem kerülte el.
Soós Imre eme nagy színésznemzedék egyik alakja, és még ebből a fantasztikus társaságból is kitűnt zsigerből jövő tehetségével.
1930-ban született Balmazújvároson, egy szegény paraszti családban. Testvéreivel együtt iskola helyett gyakran a ház körüli és a földmunkákban segített a szüleinek. Könyvet nem sűrűn tartott a kezében, ennek ellenére megtanult írni és olvasni.
Alig volt 17 éves, amikor egy arra járó vándorszínész- és statisztaválogató csoport felkeltette a kíváncsiságát, utánuk lopózott, és megkörnyékezte őket. A társulat próbaképpen elmondatott vele néhány szöveget, s bár munkát nem kapott tőlük, azt javasolták neki, próbálkozzon meg a színészmesterséggel. A legenda szerint az erősítette meg benne az elhatározást, amikor libaőrzés közben a szél egy újságdarabot libbentett a lába elé, amin éppen a Színművészeti Akadémia (mai nevén Színház-és Filmművészeti Egyetem (SZFE)) keresett új növendék
Imre jelentkezett, az Akadémia pedig készségesen megvette neki a vonatjegyet Pestre.
A történethez hozzátartozik, hogy akkoriban a filmgyártás a politikai ideológia terjesztésének egyik legerősebb eszközének számított, miszerint az ország a dolgozó embereké, ezért kifejezetten keresték a paraszti és munkáscsaládokból jelentkező fiatalokat. A filmszínházakkal lehetett a lehető legkönnyebben tömegek gondolkodását és véleményét formálni.
Imre akkor járt életében először a fővárosban, teljesen lenyűgözte a színes forgatag. Eltévedt, de a kérdezősködéstől visszatartotta a büszkeség, így aztán csak hosszas kóborlás után jutott el a megadott címre. A csizmája, amit ritkán hordott, úgy feltörte a lábát, hogy inkább levette, és amikor szólították, mezítláb ment be a felvételi vizsgára. A vizsgáztatók (Gobbi Hilda, Bajor Gizi és Somlai Artúr) azonban nem akadtak fel a dolgon. Arra kérték, szavalja el Petőfi Sándor, Szülőföldemen című versét. Imre elmondta, majd egyszerűen sarkon fordult és távozott.
Az ajtó csukódását döbbent csend követte.
Nem azért, mert egy igazi parasztfiú állt ott előbb, nem is azért, mert csizmáját levetve szavalt. Hanem mert mindenféle előképzettség nélkül, néhány elemi osztály elvégzése után, ez a fiú olyan átéléssel, és természetes bájjal adta elő a művet, amilyet azelőtt soha nem láttak. Azonnal felvételt nyert az akadémiára.
Azon kevés hallgatók egyike lett, akit már elsőévesként megtaláltak a jobbnál jobb szerepekkel. Pénzhiány miatt statisztának jelentkezett a filmgyárba, de hamar kiderült, hogy a kis színészpalánta nem szorul különösebb terelgetésre. Ott is ámulatba ejtette a készítőket, így friss főiskolásként megkapta a Ludas Matyi című filmadaptáció főszerepét. A film azonnali ismertséget és népszerűséget hozott neki, ugyanakkor szinte már ezzel beskatulyázták a rendszerhez hű, dolgos munkásember karakterébe.
Ez eleinte még egyáltalán nem zavarta a fiatal fiút, hiszen őszintén hitt a szocializmus vívmányaiban, hitte, hogy az majd valami jót fog hozni mindenkinek. Ennek ellenére hanyagolta a kötelező gyűléseket, és nem szerette az erőltetett propagandát sem.
Jó néhány díjat megnyert alakításaival, és hírneve átlépte az országhatárt is, mégis egyre zárkózottabb és boldogtalanabb lett, amihez magánéleti és szakmai okok vezettek.
Élete szerelme, Ferrari Violetta, hátrahagyva kedvesét, 1956-ban disszidált az országból, amit a férfi soha nem tudott teljesen kiheverni. Emellett folyamatosan ingázott Pest és Debrecen között, előbbiben filmszerepek várták, utóbbiban a színpad.
Míg a fővárosban olyan színészeket tudhatott igaz barátjának, mint Dajka Margit, Gobbi Hilda, Szirtes Ádám és Pécsi Sándor, addig debreceni kollégái nem fogadták szívesen. A pártpropaganda emberének tartották, azt suttogták róla, csak azért sikeres, mert a rendszernek érdekében áll a munkások életéről szóló filmek készítése, és a háta mögött “Reklám-parasztnak” csúfolták.
Tulajdonképpen az a történelmi háttér, ami lökést adott pályájának, egyben az átka is lett.
A rosszindulatú megjegyzéseknek már csak azért sem volt alapja, mert a Lúdas Matyi és a Liliomfi című filmben imádták, és Shakespeare Romeó és Júliájában állva tapsolta a közönség. Törőcsik Mari azt nyilatkozta róla, hogy mindig ösztönösen ráérzett a szerepekre, soha nem kellett neki külön magyarázni, vagy tanítani, akkor is hitelesen eljátszotta az úri ficsúrt, ha azelőtt soha nem látott közelről selyemnadrágot és márványpadlót.
Imre próbált nem odafigyelni a gúnyolódásra, bánatát a munkába és a tanulásba fojtotta, ha pedig úgy érezte, nem bírja a tempót, nyugtatók és alkohol segítségével tartotta az iramot.
A Körhinta című film zajos sikert aratott külföldön is, de egyik főszereplő sem mehetett el átvenni a díjakat. Imre csak később hallotta vissza, hogy Fábri Zoltán, a film rendezője őt akarta elvinni magával Cannes-ba, de azzal utasították el a kérését, hogy “egy buta paraszt nem képviselheti az országot.” Mikor ezt Imre megtudta, Szirtes Ádám vállára borulva zokogott.
Miután a párt elégnek vélte a kétkezi munkások életét fényezni, Imrét is hanyagolni kezdték. Csak kisebb szerepeket kapott, és ha nagyot alkotott sem került már az újságok címlapjára.
Öngyilkossági kísérletét követően, beutalták a pszichiátriára, ahol kezelőorvosával, Perjési Hedviggel szenvedélyes, viharos, se veled-se nélküled kapcsolatba kezdtek. Néhány barátjuk szerint, bár házasságot kötöttek, sejteni lehetett, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége.
Félelmük beigazolódott, amikor 1957. június 20-ákanak reggelén Imrét, és feleségét holtan találták. A gázcsap nyitva volt, és erre alapozva, kettős öngyilkosságot állapítottak meg, azonban ezt sokan nem hitték el.
A kételyeket táplálta, hogy az Imre körme alatt talált bőrdarabka egy harmadik személytől származott, de ezt a tényt egyszerűen félre tették a nyomozás során. A lakásban lévő tárgyakat elmozdították, és másnap az egész lakást kitakarítatták, valamint leváltották azt a nyomozót, aki addig vezette a kutatást, és a helyére egy olyan tiszt került, aki végül bizonyítottnak minősítette az önkezűséget.
A mindössze 27 évesen eltávozott tehetséges színész életéről, egyik legjobb barátja, Müller Péter író, Részeg józanok című könyvében állított emléket.
Források
