Felnőtt fejjel gyakran hajlamosak vagyunk legyinteni, ha a gyerekek hajmeresztő történetekkel állnak elő, vagy ha nagy ötletektől bezsongva, váltig állítják, hogy tudnak valamit, amit mi nem. Pedig olykor nem árt félszemmel figyelni a csemetéket, mert előfordul, hogy nem a levegőbe beszélnek. Ha szabad kezet kapnak, visszaadhatják a mesékbe vetett hitet, lekörözhetik a legnagyobb tudós elméket, vagy éppen találmányaikkal emberek millióinak életét könnyíthetik meg.
A Cottingley-i tündérek
1917. júliusában az akkor 16 éves Elsie Wright és 11 éves Frances Griffiths unokatestvérek, és legjobb barátnők, kölcsönkérték Elsie apjának fényképezőgépét azzal az indokkal, hogy lefotózzák a közeli erdőben lakó tündéreket, akikkel sikerült barátságot kötniük. Arthur, az apuka jót nevetett a lányok ötletén, és készséggel átadta nekik a masinát, hadd szórakozzanak a gyerekek.
Amikor aznap este előhívta a fotót, döbbenten vett észre rajta néhány furcsa alakot. Apró emberi figurákat látott, hátukon szárnyakkal. A férfi nem jutott szóhoz, de a mellette álló Elsie magabiztosan és nyugodtan elmagyarázta neki, hogy ezekről a tündérekről beszéltek. Édesapja természetesen nem vette be a magyarázatot, meg volt róla győződve, hogy a lányok lóvá akarják őt tenni, ezért félretette a képet, és nem foglalkozott vele tovább.
Két hónappal később megint csak kölcsön kérték a fényképezőgépet, és a nyakukba vették a vidéket. Este a kép előhívásakor Arthurnak a hideg futkározott a hátán: a képen Elsie ült a fűben, és egy törpét próbált magához csalogatni a kezével. A férfi most már igazán dühös lett, mert biztosra vette, hogy a két fruska a bolondját járatja vele. Mérgében eltiltotta a lányokat a fotózástól.
Csakhogy a történtek nem igazán hagyták nyugodni. Feleségével, Pollyval átkutatták a lányok szobáját, az udvart és a kis erdőt a csalásra utaló bizonyítékok után kutatva, de nem találtak semmilyen gyanús dolgot. A fényképeket megmutatták a szomszédoknak is, hátha valaki tudja a megoldást. Néhányan hittek a képek valódiságának, mások tagadták azt, de mivel senki sem tudott okosat mondani a felvételek kapcsán, a jelenség köré egyre nagyobb misztikum szövődött.
Polly rendszeresen részt vett a Teozófiai Társaság gyűlésein, ahol körbeadta a fotókat. Mivel a teozófia egy spirituális és buddhista tanokra épülő, tudományos színezetű vallási irányzat, a tagok között valóságos eufóriát váltott ki a képek látványa, hiszen a többség végre bizonyítékot kapott a természetfeletti világ létezésére. Elkérték a negatívokat Pollytól, feljavították, és elemezgetni kezdték. Akkoriban 3 féleképpen lehetett fotókat hamisítani: montázzsal, kollázzsal vagy frottázzsal, de ezekre utaló nyomokat nem találtak, így azokat valósnak minősítették.
A legenda terjedéséhez nagyban hozzájárult az ismert angol író, Arthur Conan Doyle lelkesedése is, aki egy magazinnak írt karácsonyi cikkében elmesélte a lányok tündérekkel való találkozásának csodálatos történetét. A lapot pillanatok alatt elkapkodták az újságárusoknál, és nemsokára mindenhol a mesebeli esetről beszéltek.
Közben Edward Gardner, a Teozófiai Társaság vezetője elutazott Cottengleybe, hogy a lányoknak ajándékozzon egy komoly kamerát, azzal a kéréssel - ha van rá mód -, készítsenek még néhány képet a tündérekről. Elsie és Frances készséggel teljesítették a kívánságát, hamarosan újabb három képpel álltak elő. A sorban szám szerint 3. és 4. képről csacsogva meséltek: milyen ruhákat viseltek a tündérek, hányféle színben pompázott a szárnyuk, de az ötödikről nem mondtak semmit.
Elsie az egyik tündérrel, aki egy kis csokorral kedveskedik a lánynak
Frances egy ugra-bugráló tündérrel, aki folyton meg akarja érinteni a kislány orrát, ő azonban elrántja a fejét. Ettől kicsit elmosódott az alakja.
Az ötödik képen csak a tündérek láthatóak, amint egy fűcsomó közepén napfürdőznek. Erről a képről nem mondtak semmit a lányok.
A fényképek megjelenésüket követően azonnal az érdeklődés középpontjába kerültek. Legalább annyian hittek a valódiságukban ahányan blamázsnak tartották, de megcáfolni vagy megmagyarázni a szkeptikusok sem tudták. Holott felvetődött nem egy olyan kérdés, amire a tündéreket állítólag jól ismerő fotósok sem ismerték a választ. Például: az első négy képen a tündérek öltözéke és hajviselete feltünően követi a divatot. Az utolsót kivéve az alakok olyanok, mintha papírból vágták volna ki őket. A második képen, miért olyan rendellenesen hosszú Elsie keze? Pro és kontra, a vitát nem lehetett eldönteni, az emberek egyik fele fanyalgott és ellenkezett, a másik fele boldogan vetette tudomásul, hogy tündérek igen is léteznek.
64 éven át tartotta magát a legenda, míg végül 1981-ben Elsie Wright fellebentette a fátylat a talányról: egyszerű tréfának szánták az egészet, ő maga rajzolta a figurákat, ollóval körbevágta, aztán az erdőben vékony cérnaszálakra fűzték, és ágakra, gallyakra akasztották őket. S itt volt a megoldás kulcsa: a régi kamerákkal készített képeken kivehetetlenek voltak olyan apróságok, mint egy haj-vagy cérnaszál, ezért nem találta senki az árulkodó jeleket.
Azonban a végén azt is kibökte, hogy az ötödik és egyben utolsó képhez semmi közük. Véletlenül sütötték el a kamerát a fűcsomó felett, mert hirtelen valami mozgásra lettek figyelmesek. Az előhívást követően ők is legalább annyira elképedtek, mint mindenki más.
Aztán hogy az utolsó kép legendája igaz, vagy Elsie ezt egy utolsó nagy tréfának szánta, nem tudni. Éppenséggel lehet egy akaratlan dupla exponálás eredménye, vagy - emberek: el kell fogadnunk, hogy tündérek bizony léteznek! ;)
A világ legokosabb gyereke
Az emberiség szerencséjére legyen mondva, meg vagyunk áldva jó néhány zsenivel. Az átlag feletti intelligenciahányados valóban csodálatra méltó, és egy kisgyermeknél látva különösen ámulatba ejtő.
Élt egy ember a XX. században, akinek képességei előtt a legnagyobb tudósok is meghajoltak, neve mégis feledésbe merült, érdemeiről alig beszélnek. A korabeli sajtótámadások, az irigy és féltékeny társak mellett, valamennyire a szülei is hozzájárultak ahhoz, hogy egyre inkább elszigetelődjön a világtól.
William James Siddis 1898.04.01-jén született New Yorkban, orosz bevándorló szülők gyermekeként. Szülei sem voltak éppen együgyűek, mert mindketten kitüntetéssel végezték el az egyetemet. Okkal bíztak benne, hogy gyermekeiknek megfelelő környezetet biztosíthatnak a gyors fejlődésre, de William fiuk képességeire nem voltak felkészülve.
A kisfiú egy éves korára már helyesen betűzte a szavakat - ez még talán elment volna. Három évesen gépelni tudott - talán még ez sem lett volna túlzottan kirívó.
Azonban hat éves korára az angol mellett megtanult oroszul, franciául, németül, latinul, héberül, törökül és örményül. Ugyanekkor mindössze 8 hónap alatt elvégezte a gimnáziumot. Nyolc évesen saját nyelvet alkotott, aminek a Vendergoot nevet adta, átfogó nyelvtani szabályzattal, és teljes szókészlettel.
Kilenc évesen felvételt nyert a Harvard egyetemre, de ilyen fiatalon az egyetem vezetése nem támogatta a beiratását, hiába kardoskodott mellette az édesapja. 1909-ben, 11 éves korában kezdte el a képzést, és még így is a legfiatalabb elsőévesként tartják számon. Ott volt a helye ez kétségtelen, hiszen a négydimenziós testekről tartott előadást a Harvard Matematical Club tagjai előtt. 16 évesen "Summa cum laude" minősítéssel vette át a diplomáját. Ekkorra körülbelül 40 idegen nyelvet ismert, és ha kellett, szinkrontolmácsként fordított is egyikről a másikra.
Mint a legtöbb zseninek, neki is beilleszkedési nehézségei akadtak, nem volt túl népszerű a társai körében. Csak kevesek, és ők is nagy nehezen tudták követni a vele való társalgást, Sidis pedig csak olyan dolgokon volt hajlandó gondolkodni, amelyek megoldása kihívást jelentett számára. Tehát a mindennapi témákkal, és szokásos társadalmi történésekkel nem lehetett lekötni.
A média természetesen egyetlen alkalmat sem hagyott ki, ha a különc ifjú zseniről tudósíthatott. Meséltek róla jót is rosszat is, gyakran feltupírozva amúgy is elképesztő tehetségét, szavait általában kifordítva adták vissza, mindenfélét belemagyarázva. A lényeg, hogy nem sikerült túl jó képet festeniük a csodagyerekről.
Népszerűtlensége odáig fajult, hogy néhány egyetemi hallgató megverte. Az incidenst követően, szülei sürgősen állást szereztek neki a Houstoni Egyetem Természettudományi Karán, így 17 évesen, matematika szakon tanársegédként kezdett dolgozni. Csupán 1 évig bírta, aztán felmondott. Nem a tudásával volt a baj, hiszen írt egy könyvet az euklideszi geometriáról görög nyelven, hanem azzal, hogy sokkal fiatalabb volt a tanítványainál, és ez gyakran konfliktusokhoz vezetett.
Tanítás helyett inkább a tanulást választotta, és beiratkozott a Harvard jogi karára. Ezt végül nem fejezte be, utolsó évben, a diploma megszerzése előtt otthagyta.
Még ugyanebben az évben részt vett egy bostoni háború ellenes tüntetésen, ahol garázdaság miatt letartóztatták, és 18 havi börtönbüntetésre ítélték. Az újságok címlapon hozták le a hírt, miszerint a csodagyerek teljesen kifordult magából. Csak apja közbenjárására sikerült megúsznia a sittet, de szülei nem engedték el magát a büntetést: 2 évre gyógykezelés céljából először egy New Hampsihre-i, majd egy kaliforniai szanatóriumba dugták, s kérték elmegyógyintézeti kezelését is. Mindezt annak reményében, hogy így majd kiveri fejéből a lázadó gondolatokat.
Tulajdonképpen csak annyit értek el az egésszel, hogy Sidis végképp elvesztette szüleibe vetett bizalmát, és az egész világot ellenségének érezte. Miután végre kiengedték, semmi más vágya nem maradt, csak hogy eltűnhessen a kíváncsi szemek elől. Büntetett előélete miatt egyébként sem vállalhatott egyetemi állást, így más megélhetési forrás után kellett néznie.
20 évesesen, egy diplomával a zsebében, számtalan idegennyelvvel a fejében, magasan az átlagos feletti intelligencia hányadossal, és egy év tanársegédi tapasztalattal, lelkileg teljesen kiégve került az utcára. Mindenféle munkát elvállalt, apró-cseprő feladatokat végzett el a környéken, a legalantasabbaktól sem riadt vissza, közben pedig szüleivel fokozatosan megszakított minden kapcsolatot.
Néha folyóiratokba publikált, szűk baráti körében előadásokat tartott az amerikai történelemről, - arról, ahogy szerinte történt -, és ezek mellett szenvedélyesen gyűjtötte a villamosjegyeket.
Borzasztóan zavarta, hogy a sajtó olyan sokat foglalkozott vele, úgy érezte, teljesen elvesztette a privát szféráját. A bulvárlapok időről időre felvetették a témát, hogy mivé vált a szép reményű agytröszt. Sidis ezért 1940-ben pert indított. A bíró végig szimpatizált vele, egyetértett abban, hogy a média lejárató kampányának köszönhetően rengeteg megvetés, lenézés és gúny irányult személye ellen, de a törvények szerint Sidis nem kérhette magánélete sajtótól való teljes immunitásának kimondását. Az indokolás szerint, mint közszereplő, el kell viselnie az ismertséggel járó negatív következményeket is.
Sidis ezekután még visszahúzódobb és zárkózottab lett. Nem foglalkozott többé a tudományokkal és nem ment emberek közé, csak amikor muszáj volt. Végül a XX. század egyik legnagyobb elméje 1944-ben, 46 éves korában agyvérzés következtében hunyt el.
William James Siddis
A vak kisfiú, aki “megtanította” írni és olvasni vak társait
Louis Braille 1809. január 4-én született egy Párizs melletti kisvárosban. Gyakran játszott szülei körül, miközben ők dolgoztak. Egyszer játék közben, véletlenül megbökte magát egy varrótűvel. A kis balesetnek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, de a seb idővel elfertőződött, és a kisfiú elvesztette a szeme világát.
Louis a fogyatékosság ellenére mindig jól feltalálta magát, eszes, kreatív gyereknek tartották, és rendkívül tehetségesnek bizonyult a zenét illetően is.Bentlakásos iskolában tanult, amit kifejezetten a vak és gyengénlátó gyerekeknek tartottak fent. Az intézmény felszereltsége azonban messze alulmúlta a szükséges szintet: sem higiénia szempontjából, sem a tankönyvek minőségét tekintve nem volt alkalmas arra, hogy gyerekeket tanítsanak.
A könyvekbe egyszerre többféle oktatási anyagot zsúfoltak össze, az akkoriban használatos Haüy-féle jelrendszerrel, ami önmagában is elég komplikált volt. Mivel azonban azt maga az intézmény vezetője találta ki, nem lehetett tőle eltérni. Így a tananyag nehezen értelmezhetővé vált, amit tovább nehezített, hogy a diákok nem kaptak lehetőséget írás tanulásra, és matematika képzésre sem.
1821-ben Charles Barbier, a francia hadsereg kapitánya meglátogatta az iskolát, ahol bemutatta saját fejlesztésű kódrendszerét. Elviekben ezt a katonák használták volna, hogy éjszaka, fény nélkül és csendben is tudjanak egymással kommunikálni. Az ötlet kiválónak bizonyult, hiszen csak 12 pontot kellett használni, és a megfelelő módon variálni, ám a katonák jó része nem értette az egészet.
Louis ekkor 15 éves volt, és lenyűgözve hallgatta a jelrendszerről szóló beszámolót. Nem tudta kiverni a fejéből a hallottakat, hazavitte magával az ötletet. Otthon édesapja mellett nyugodtan kísérletezhetett.
Az apja által használt varrógép segítségével, fadarabkákra lyukakat ütött, de a kapitány által használt 12 pontos rendszert 6 pontosra redukálta. A pontokat kétszer hármas rendszerbe rendezte, és lépésről lépésre megalkotta velük az ABC betűit. A szisztéma lehetővé tette számok írását is, ez pedig egészen új dolognak számított.
A jelrendszer olyan logikus volt, hogy könnyen el lehetett sajátítani, sőt, az elkészítése sem igényelt bonyolult eszközöket.
Összehasonlításként a 2 korábbi, és Braille rendszere:
Jól érthetőségének és egyszerűségének hála, a Braille-írás nagyon hamar elterjedt, és a 15 éves fiú nevét mindenhol megismerték. Találmányának köszönhetően abba az iskolába mehetett tanárnak, ahol ő maga is tanult, de a sors fintoraként a maga által kifejlesztett rendszert ott nem taníthatta. Azt az elavult, bonyolult, és hiányos módszert kellett alkalmaznia, ami a saját gyermekkorát is megnehezítette. Az iskolában ugyan nem engedélyezték, de a Braille-írás az egész világon elterjedt.
S mivel saját hazájában senki sem lehet próféta, Franciaországban csak halálát követően ismerték el, mint hivatalos írásrendszert.
Louis Braille
